Budapesten, az Erzsébet-híddal szemben a régi Kelenhegy sziklái között áll
Jankovics Gyula gyönyörű alkotása, az első magyar vértanúnak, Szent
Gellértnek hatalmas bronzszobra. A szobor magasra emelt jobbjában a szent
keresztet tartja a magyarok városa fölé, hirdetve ezzel, hogy a nemzet a kereszt
jegyében született, és annak védelme alatt áll. Gellért volt a magyar nép első
nagy térítője. Származását tekintve viszont nem magyar: az Itáliában született
főpapot a véletlen hozta hazánkba.
Itália egyik legjelentősebb városában, Velencében született, köztiszteletnek
örvendő patríciuscsalád gyermekeként. Szülei a György nevet adták neki.
Édesapja, Sagredo Gellért kalmár volt.
5 éves korában súlyosan megbetegedett, ezért szülei a bencések Szent György
tiszteletére alapított monostorába vitték, és felajánlották a lovagszentnek.
Megígérték, ha a kis György felépül, ő is felölti a szerzetesi csuhát. A kisfiú
egészsége helyreállt, és a szerzetesek iskolájában tehetségével hamar kivívta
tanárai megbecsülését.
15 éves volt, mikor édesapja a Szentföldre zarándokolt és ott meghalt. György
ekkor édesapja emlékére a Gellért nevet vette fel. Hamarosan édesanyját is
elvesztette.
25 éves korára Gellért mintaszerű szerzetessé vált tudományban, imádságban,
önmegtagadásban és munkában egyaránt. Vilmos apát javaslatára ezért
Bolognába küldték tanulni. 7 év múlva tért vissza a kolostorba, ahol Vilmos apát
halála után a társai az apáti tisztséggel bízták meg.
Akárcsak édesapjának, Gellértnek is élete nagy álma volt, hogy a Szentföldön
végigvándoroljon a Megváltó nyomdokain. Ezért 3 év múlva lemondott apáti
tisztségéről, és hajóra szállt. Velencéből először Zára kikötőjébe akart hajózni,
egy vihar miatt azonban Isztria partvidékén kötöttek ki. A kényszerű várakozás
során a Szent András kolostorban találkozott Razin pannonhalmi apáttal, aki
Rómából hazafelé tartva rábeszélte, hogy kísérje el őt, és látogassa meg a
magyarok istenfélő királyát, Istvánt.
A legenda szerint 1015 júliusában, Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én
a király Szűz Mária mennybemenetelét megünnepelte. Ezen az ünnepen egy
számukra ismeretlen pap lépett a szószékre – Gellért. A szónoklat után – a
legenda szerint – Gellért lelkében elragadtatva egy hegyet pillantott meg,
melynek sziklái közt holtan látta önmagát, összetört tagokkal véresen feküdni.
Megértette az Úr üzenetét: nem a Szentföldre kell mennie, hanem itt kell
maradnia, mert itt fogja elnyerni a legnagyobb mennyei ajándékot: a vértanúság
koronáját. Istvánnak nagyon tetszett a szónoklat, ezért az ünnep elmúltával
Gellértet a palotában tarttatta, és fiának, Imre hercegnek a nevelését bízta rá.
A keresztény és európai értékrendnek a védelmében került szembe Aba
Sámuellel, aki uralkodói tetteivel nem követte az 1038-ban sírba szállt Szent
István példáját. Az 1044-es év tavaszán Aba Sámuel Csanádon tartózkodott, és
50 ellene szervezkedő főurat kivégeztetett. Az április 22-i, húsvétra tervezett
koronázást Gellért megtagadta, s félelmetes, prófétai szavaiban megjósolta a
király halálát, a pogánylázadást és saját vértanúságát. Gellért ezzel megnyitotta a
magyar püspökök azon sorát, akik a hatalommal is szembeszállva védelmezik az
igaz értékeket.
Orseolo Péter király uralma ellen 1046-ban a Tiszántúlon lázadás tört ki,
amelyhez a pogányság visszaállítását követelők a békési Vata vezetésével
csatlakoztak. Gellértet és püspöktársait egy lázadó pogány csapat elfogta a pesti
révhez közel, s egy kivételével megölték őket. Gellértet taligára tették, és a
Kelenhegyről (a mai Gellért-hegy) letaszították, majd “mellét dárdával átütötték;
ezután egy sziklához vonszolták, és agyvelejét szétloccsantották.”
Az első magyar vértanú holttestét a pesti oldal Boldogságos Szűz templomában
temették el először, majd Csanádra vitték. Sírja körül egyre több csoda,
rendkívüli gyógyulás történt. A spontán módon kialakult népi kultuszt követte a
hivatalos szentté avatás 1083. július 26-an, Szent László király kérelmére.
